J. K. Rowling

Öltönyös nyakkendős yuppie-ként vagy kénytelen tengetni napjaidat? Folyamatosan az íróasztalod mögött ülsz, és passziánsszal, meg hasonló lélekölő, és elkeserítően unalmas tevékenységekkel kell szórakoztatnod magad minden egyes nap? Minden energiáddal azon vagy, hogy imitáld, hogy hasznos tagja vagy a cégnek, és ezért bármire hajlandó vagy, akár még a főnök seggét is hajlandó vagy fényesre nyalni? Meetingek, konferenciák, és céges bulik hivatottak kicsit kizökkenteni a monoton hétköznapokból, ámde azok csak jobban lehangolnak?

Tudok neked segíteni! Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány túlélési tippet, amik segítségével ember maradhatsz a multik elidegenedett és farkastörvények által uralt világában, sőt: kis szerencsével ki is rúgathatod magad, hogy utána valami szívmelengetőbb munkát vállalhass, például hajléktalanokat mosdathass a detoxikálóban, vagy idősek otthonában cserélgethesd az ágytálat:

1. Buzzword-bingo: ez a csodálatos játék 1993-ban pattant ki két tudós fejéből, akik a Silicon Graphicsnál tengették végtelenül unalmas, és szürke patkány életüket, amíg – egy isteni szikra hatására – fel nem találták ezt a módszert, amivel a legunalmasabb meeting-et is fel lehet dobni. A játék lényege az, hogy egy 5X5-ös táblázatba beírjuk a cégünknél meetingek alatt leggyakrabban használt töltelékszavakat, amelyek segítségével az előadó megpróbál minél hitelesebbnek tűnni (ezek javarészt idegen nyelvűek), és miközben beszél bejelöljük azokat a kifejezéseket, amelyek valóban elhangzottak. Ha megvan egy sor (akár vízszintesen, akár függőlegesen), akkor – vérmérséklettől, és tökösségtől függően – BINGO! vagy BULLSHIT! felkiáltással jelezzük a hallgatóság felé, hogy nyertünk. Természetesen akkor van értelme az egésznek, ha mindenkinek van ilyen táblázata (ugyanazokkal a szavakkal, csak más elrendezésben), és a meeting előtt kitűz a csapat egy nyereményt az első bingo összehozójának, hogy legyen kedve bemondani a tutit akár a legnagyobb hirtelen beállt csöndben is.

Kezdésnek itt van egy generátor, bár érdemes mindenkinek a saját szájízére szabni a táblázatot, mert nem biztos hogy minden értekezleten elhangzik az a szó például, hogy ‘Hardball’. Tessék kreatívnak lenni, és máris mehet a móka!

Hja, és tessék egy videó erről, ami ráadásul pont IBM-reklám is:

Csudajó mulatság nemde? Persze ne a nagy-nagyfőnök öt évente esedékes nagygyűlésén tessék művelni, mert az esetleg következményekkel járhat. Bár ugye ez is nézőpont kérdése: ha az a célunk, hogy megszabaduljunk a gályáról, akkor akár jól is jöhet egy ilyen csíny.

2. Faszozás: ez a játék még az elsőnél is szórakoztatóbb, ámde veszélyesebb is. Akkora népszerűségre tett szert a hazai cégeknél, hogy már Facebook rajongói oldala is van, sőt jópár ember épp neki köszönheti, hogy végre megszabadult a kiszipolyozó óriáscégek karmaiból (mivel soron kívül kirúgták őket, amikor a főnökasszonyon próbáltak értékes pontokra szert tenni), és végre boldogan ganézhatja a disznókat valami alföldi tanyán. A játék lényegét már szépen összefoglalta Tacskó Muki fedőnevű bloggerkollegám, most tőle idéznék:

A faszozás egy olyan játék, amelyben az a cél, hogy nemi szervünket a munkanap során észrevétlenül minél több tárgyhoz, vagy személyhez hozzáérintsük. Ez az egész alapja, innentől kezdve a játék rengeteg változatosságot kínál. Számít ugyanis az, hogy a ruha alatt lévő, vagy a csupasz péniszünkkel tesszük ezt, hogy ezt hány ember előtt csináljuk, illetve kikhez érintjük hozzá.

Akit bővebben is érdekel a téma, az nyugodtan forduljon a bővített szabálykönyvért ehhez az oldalhoz, bár hozzá kell tennem, hogy női olvasóimnak talán nehezebb lesz ezt a csodálatos sportot űzni, bár kis kreativitással bármi megoldható.

3. Szívassuk a munkatársainkat a technika segítségével: ezen a téren kifogyhatatlanok a lehetőségek: a legegyszerűbbektől (pl. kilopni egy Windows asztalt képfile-ba ikonokkal, majd törölni a valódiakat, beállítani a statikus jpg-t háttérnek, majd figyelni hogyan próbál a kollega elindítani programokat), a különféle szivatós/ijesztős weboldalakon át (mint pl. ez, ahol a három különbséget kell megkeresni a két kép között) a hardveres megoldásokig (mint ez a kütyü, ami USB-re dugva meghülyíti az egeret/billentyűzetet) terjednek.

Konklúzió:

mint ebből a szerény összeállításomból is látható a lehetőségeknek valóban csak a fantázia szab határt. Ne higyjük el azt, hogy az ötlettelen reklámposzterekkel, zúgó-kattogó nyomtatókkal, és látszólag laza, jófej (amúgy igazából a karrierjükért a nyakadat is elvágni képes) kollegákkal gyomorforgató milliőt teremtő munkahelyünk csak arra hivatott, hogy minél rosszabbul érezzük magunkat, ha épp ott kell lennünk! Tessék kipróbálni a fentiek bármelyikét, és garantáltan jó napunk lesz. Még akkor is, ha az lesz a cégnél az utolsó.

Régóta tervezem, hogy megírom ezt a listát, mivel az utóbbi pár évben akadt néhány olyan kis költségvetésű, markonyi fejlesztő által szinte hobbiból kiadott játék, amelyek bőven megállják a nagyok mellett a helyüket legyen szó arról, hogy mennyire szórakoztatók, vagy mennyi emlékezetes pillanattal ajándékoznak meg miközben végigtolod őket. (FYI: azért hívják indie-nek ezeket a játékokat, mivel independent, azaz független, kiadóval nem rendelkező fejlesztők írták őket, és az internet segítségével váltak népszerűvé).

Jellemző rájuk a két dimenzió, és a művészi megvalósítás, amely annak tudható be, hogy alkotóikat nem késztette kapkodásra a kiadóvállalat által előírt határidő, meg a többi negatív tényező, amelyeken sok ígéretesnek induló project vérzett el (értsd: csak összecsapták a végét, nem optimalizálták a netkódot, kiegyensúlyozatlan volt a játék, stb. stb.), szorult esetleg hosszas patchelgetésre. Nézzünk ezek közül néhányat, amelyek a független játékfejlesztés létjogosultságát bizonyítják sikerükkel:

World of Goo: hihetetlen zene, design, ötletesség, és fizika. Nagyjából összefoglaltam a lényegét ezzel a pár jelzővel. Adva vagyon egy hídépítgetős játék á’la Pontifex/Bridge Builder, ámde aranyos, Goo-knak nevezett golyószerű lények által kivitelezve. Eme lények képesek egymáshoz tapadni kocsányok segítségével, így alkotva tornyokat, amelyek segítségével áthidalhatunk távolságokat, legyen az egy szakadék, vagy egy meredély. A játék célja az, hogy az építkezéshez fel nem használt (be nem kötött) Goo-kat eljuttassuk a pálya egy távoli pontján található csőhöz, amely szépen felszippantja őket. Ha az előírt darabszámú golyót sikerül íly módon eltávolítanunk, akkor nyertünk, és mehetünk a következő pályára. Érdemes törekedni arra, hogy minél kevesebbet használjunk az építéshez, mivel a pluszban megmentettekből egy külön menüpont alatt hatalmas tornyot építhetünk, amelynek magasságát összemérhetjük a világ többi játékosával, ezzel úgymond multiplayerben megmérkőzve velük. Ez volt a játékmenet nagyon tömören, ami a maga nemében nem rossz, de szerintem a játékot a megvalósítása adja el. A mai napig az ‘Ode to the Bridge Builder’ az ébresztőhangom, és a többi zenéje is kiváló, hála Kyle Gabler zsenialitásának (letölthetőek itt ingyen). A főmenü, az effektek, a pályák (főleg a vége fele az elborultabbja) mind-mind rengeteg energiát követelhetett a készítőktől (akik konkrétan ketten vannak mindössze). A játék demója letölthető a készítők weboldaláról.

Trine: ez egy platformjáték, amely előtt egy emberként borult le a szakma, és a játékosok egyaránt. Írtam is róla még valamikor tavaly nyáron, de az a post sajnos áldozatául esett a blog alatt dolgozó hostok cseréjének (ezt a saját blogomra, a Ráktalicskára tessék érteni – JonC), pedig most elintézhetném a drágát egy linkkel, meg egy “olvassátok el”-lel. Sebaj, pár sort azért megérdemel így is: a program egy fantasy – világba kalauzol el, ahol különféle – főleg – fizikára alapuló feladvány megoldásával juthatunk tovább, miközben – amolyan Lost Vikings mintára – kedvünkre váltogathatunk három szereplőnk között. Rendelkezésünkre áll a nem túl atletikus, de mindent széjjeldisztrojoló lovag (tényleg brutális), a fürge, ámde nem túl strapabíró íjász (aki ha jól emlékszem nőnemű is), illetve a nagy nőcsábász hírében álló varázsló, aki mellesleg tárgyakat levitál és teremt erejével. A három karakter szerepeltetésével rendesen meg van bonyolítva a játékmenet, gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy csak vakargatjuk a fejünket (esetleg vérmérséklet szerint csapkodjuk a billentyűzetet, hogy csak úgy rotyog), de szerencsére ezen nehéz feladványok nagy része nem a továbbjutást, csak a bónusztárgyak begyűjtését akadályozza. A grafika – tényleg – párját ritkítja, csodálatos ködös erdőkben, barlangokban kalandozhatunk hatalmas gombák, és ősi gépezetek között, miközben lágy dallamok szólnak a háttérben. Apropó háttér: a táj is gyönyörű, mivel – bár a játék két dimenzióban zajlik – szépen kidolgozott térbeli, ráadásul mozgó tereptárgyak szolgáltatják a körítést. A kardcsapások hatására darabokra eső, rongybabaként repkedő csontvázak, és a csodálatos hangulat miatt mindenképpen megér egy próbát. A hivatalos weboldalát itt találjátok, a demóját pedig itt.

Gish: újabb gondolkodásra épülő darab, amely egy tintapaca történetét meséli el, amely során megpróbálja megmenteni barátnőjét (azért megnéznék egy szexuális aktust két ilyen lény között… honnan tudják hogy hol kezdődik a másik?). Ennek érdekében végig kell verekednie magát a rá váró ellenfeleken és jópár nehéz pályán, amelyek sikeres abszolválását jelentősen nehezíti az a tény, hogy se keze se lába (ha énekelne, ő lenne a Csonka András haha), sőt teste is meglehetősen puhány, mondhatni folyós. Azért van néhány trükk a tarsolyában: tud tapadós lenni, tud folyni (így átférve a szűk csatornákon, nyílásokon), ugrani, illetve tud nagyon keménnyé is válni, így törve át pl. rozoga falakat. A designre, zenére ebben az esetben se lehet panasz, mint ahogy a játékmenet is érdekes, mivel hősünk képességeit újfent különböző fizikai feladványok leküzdésében kamatoztathatjuk. A játék weboldalát itt, a demóját pediglen itt találhatjátok.

Plants VS Zombies: “a játék, amit nem lehet megunni” – így jellemezte egy barátom, és hellyel-közzel igazat is kell neki adnom. Ez a cucc jött, látott, és letarolta az összes ‘Legjobb játék 2009-ben’ listát (kis túlzással). Adva vagyon kicsiny előkertünk, amelyen hirtelen zombik tűnnek fel (erről szól a ‘Zombies on your Lawn” című nagyon jó kis promózene is, szedhető innen, klipje itt), amelyek olthatatlan vágy fűt, hogy házunkba bejutva megkóstolják az agyunkat. Ezt kell megakadályoznunk mindenféle harcinövények ültetésével, amelyek közül van amelyik lő, van amelyik sebzi a rajta átvánszorgó élőhalottakat, és van amelyik csak blokkolja őket. Ami hosszú távon is élvezhetővé teszi a játékot az az, hogy majdnem 50 fajta növény, és rengeteg típusú zombi szerepel (van amelyik csak sétál, de akad amelyik lufival lebeg, zombidelfinen lovagló, Michael Jackson a Thriller videoklipjéből táncosokkal egyetemben, óriásbatár, stb.), és a végigjátszása után szórakozhatunk a sokféle minijátékkal, amelyek között akad olyan is, hogy mi irányítjuk az élőhalottak hordáit. A grafika inkább aranyos, mint szép, de pont elegendő a hangulat eléréséhez, a hangok is passzolnak, és az átgondolt kő-papír-olló rendszer (mindennek van ellenszere, csak ismerni kell) is jó hatással van az élvezeti fokára. Flashban is kipróbálható egy enyhén butított verziója itt, a demoja innen tölthető le, míg a hivatalos oldala ezen a linken érhető el.

Penumbra: kicsit komorabb vizekre evezünk ezzel az alkottással, mivel egy kőkemény túlélő horror-t (pontosabban hármat, mivel trilógia) tisztelhetünk benne, hallucinációkkal, visszafojtott lélegzettel asztal mögött bujkálással, idegen lényekkel, és sötét, kihalt, véres folyosókkal. A játék – ahogy azt már megszokhattuk – remek fizikai motorral van felvértezve, konkrétan számomra ez volt az első, amiben úgy nyithattam ki egy ajtót, hogy “megfogtam” a kilincset az egérrel, és azt mozgatva tárult fel, nem pedig egy sima gombnyomástól. Bármit manipulálhatunk, megemelhetünk, egymásra rakhatunk, amire szükség is lesz, mert jócskán lesz olyan szituáció, amin csak hosszas fejtörést követően tudunk átjutni (pl. a kapcsolószekrény ajtajának téglával való leverése jópár ősz hajszálat eredményezett, mire nagy nehezen rájöttem). Mindezek mellett a trilógia mindegyik darabja meglehetősen hátborzongatóra sikeredett, szóval szigorúan csak sötét szobában fejhallgatóval ajánlom a nyúzását :) Elvileg már nem ingyenes egyik rész sem, de az SG Hírportálról (regisztráció után) elvileg leszedhető az első rész, egyéb demo-kat pedig itt érhettek el.

Eets: legfőképpen úgy tudnám jellemezni, hogy tündéri aranyos cuncimókus főhős (még a bankkártyámon is ő vicsorog :)), bájos grafika, és olyan játékmenet, ami néha hajtépésre, és levél Xanax-ok elfogyasztására készteti az egyszeri játékost. Az öt éveseknek készülő oktatóprogramokra jellemző tiritarka látvány ne tévesszen meg senkit: ez itt kéremszépen kőkemény logikai játék, ami a későbbi szinteken komoly kombinációs kézséget, és sok szerencsét igényel. A fejlesztők sikeresen kereszteztek két régi klasszikust: a Lemmings-et, és a The Incredible Machines-t. Lemmings, mert főhősünk, a fehér nyuszi csak megy az orra után (ezért nyugodtan leugrik a mélységbe, ha nem vigyázunk), bár viselkedése kontrollálhatóbb, mint az említett rágcsálós őrületben, mivel különböző almák megetetésével változtathatjuk a hangulatát: van amelyiktől, agresszív lesz, és nagyobbat ugrik, van amelyiktől megijed, és a peremnél visszafordul, ilyesmikre tessék gondolni. Így még túl egyszerű lenne az élet, de a kedves fejlesztők belevitték a TIM-et is a képletbe: különböző tereptárgyak lepakolása után indíthatjuk útjára hősünket, amelyek segítségével terelgethetjük őt a pályák végcéljaként szolgáló arany puzzle-darabka felé. Jópofa animációk, rengeteg pálya, és sok megoldandó feladvány jellemzi a játékot. Hivatalos oldala itt, letölthető demo-ja pedig itt figyel.

Hirtelenjében ezek ugrottak be, mint említésre méltó remekművek. Persze most esetleg megfordul a fejetekben ilyesmi, hogy “micsoda? a xy hogyhogy nem szerepel a felsorolásban?”, ezt persze az ízlések és pofonok néven emlegetett jelenség segítségével magyaráznám. Természetesen ha akad olyan, amit kifelejtettem, de megérdemli, hogy itt szerepeljen azt írjátok meg kommentben, és egy update segítségével beszoríthatom a post végére. Amúgy van három játék, amit nem említettem itt: az egyik a The Blob (ami azért maradt ki, mert már rég játszottam vele, de emlékszem, hogy jó), a második az Emberwind (ami egy jóképességű platformer, tegnap raktam fel estefelé, ezért nem tudok róla érdemben nyilatkozni), míg az utolsó a Pixel Force : Left 4 Dead, ami a tavalyi év sikerjátékának két dimenziós verziója, de még ki se próbáltam. Ezeket tudom még ajánlani, ha szeretitek a nem túl agyonbonyolított, agyoncsicsázott, de szórakoztató, és ötletes játékokat.

Rengeteg olyan nő van, aki nincs megelégedve az alakjával. Hányszor hangzik el főleg az ünnepek alatt, után: nagy a fenekem, nagy a hasam, combom. De erre van megoldás, és meg sem kell várnunk azt a lelkiismeret furdalást, ami ránk tőr a sok nassolás után.

Nem vagyok híve a Norbi birodalomnak, nem vettem soha egyetlen Update terméket, könyvet, nem olvastam interneten a csodamódszerről, de egy valamiben egyetérthetünk a Schobert házaspárral: mozogni kell, a mozgás egészséges, és igen ezzel lehet leginkább ledobni a súlyfelesleget. Persze egy kondi bérlet elég drága és sok nőben gátlás van amiatt, nem szívesen mutatkozik egy ilyen helyen, pedig hát arra van, hogy formába hozza magát. Ez ellen tökéletes recept az otthoni torna, bár hátulütője, hogy bizony mindenki ott csal, ahol tud, de ismerjük be, hogy ezzel saját magunkat csapjuk be.

Sok féle fitness dvdt töltöttem le végül meglepetésemre Rubint Réka: Napi 20 perc Önmagadért (2008) című összeállításra mondtam, hogy igen ez használ!

Ahogy a cím is sejteti több kisebb 20 perc körüli csokorból áll, mely kifejezetten a problémás területekre koncentrál. Egy általános erősítéssel kezd, majd combfeszesítő, csípő- és popsi feszesítő, végül pedig hasizom edzés. Tapasztalatom szerint blokkok nem hosszúak, nem megerőltetőek, bárki otthon csinálhatja anélkül, hogy szégyenkeznie kellene bárki előtt is.

Az eredmény rendszeres tornázással pedig már másfél hét után tapasztalható, és ami a legfontosabb maradandó. Bár számomra a zene és Réka vinnyogása picit idegesítő, de aki 3-4x végigcsinálta már a programokat kívülről tudja majd a mozdulatsort, így oda se kell nézni. Nálam bevált, és mindenkinél be fog, akinek van egy kis elszántsága és akaratereje naponta rászánni saját magára 20 percet minden kifogás nélkül. Hát nem csábítóbb csak 20 perc torna, mint az egész napos koplalás?

A Burnout Paradise City a legkeményebb, legpörgősebb autós játék, amit PC-re kiadtak. A gumik égnek, tiéd a város… mire vársz még?

Évekig a Need for Speed széria honolt az autós arcade játékok csúcsán, de a fergeteges sikerű Underground epizódok után a rajongók elpártoltak az Electronic Arts zászlóshajójától és egyre inkább a konkurencia által kiadott játékokat kezdték előnyben részesíteni. Az időközben EA Games-é átnevezett – egyébként igen sikeres – kiadó sem tétlenkedett tovább, az Xboxon már taroló játék, a Burnout következő részét, a Paradise City-t már PC-re is kiadta. Sohasem született még ilyen akciódús és profin összerakott játék ebben a műfajban.

Először is érdemes megemlíteni, hogy a játék fő profilja a szabad vezetés. Ezzel már próbálkoztak a Need for Speed Underground 2-ben is, de ott nem volt ekkora vezetési élmény. A helyszín a több amerikai nagyváros mintájára épült Paradise City, ahol megtalálhatóak a zsúfolt nagyvárosi utcák és a kanyargós hegyi utak egyaránt. Ez még önmagában nem lenne újdonság, de akkor még nem szóltunk a játék legélvezetesebb elemeiről, az ugratókról, levágásokról és a milliónyi apró kihívásról, amit versenyen kívül élvezhetünk. Az autók száma magáért beszél, még összeszámolni is nehéz, hányféle vassal kanyaroghatunk Paradise City útjain. Az autókon kívül motorok is rendelkezésre állnak azoknak, akik inkább két keréken száguldoznának. A testreszabást csak a megszerezhető speciális verziók jelentik minden típusból, de nem is ez a játék szépsége.

A versenyek különlegessége, hogy nem útvonalakon, csak pontok között tartanak. Emlékszünk a Halálos Iram című filmre, amikor Brian véletlenül letér az útról és a GPS-szel szembeszegülve keresi a visszautat? Na ez pont olyan érzés. Követheted ellenfeleidet a legkézenfekvőbb útvonalon, de ha neked úgy tetszik, választhatsz bármilyen útvonalat; a lényeg, hogy elsőként haladj át a célvonalon. Ennyire izgalmas versenyen még sohasem vehettél részt. Külön izgalmas a játékban, hogy a küldetések után egyre fejlettebb jogsikat kapunk, amire saját fotót készíthetünk webkameránkkal.

A rendszerigénye a mai kor gépeihez lett igazítva, igaz a játék 2008 januárjában jelent meg. Szerencsére nincs indokolatlanul magas hardverigénye a Burnoutnak, tehát jó eséllyel mindenkinek fut, akinek a GTA IV fut. Viszonyításképp a rendszerem: Intel Pentium Dual Core E5200 @ 2,49GhZ (magonként), 2 GB DDR II RAM 667 MhZ, Gigabyte GeForce 8500GT 256 MB RAM PCI-E. Ezzel a konfiggal 1280*1024-es felbontással, élsimítás nélkül, medium grafikán stabilan fut.

A Nuts magazin összegyűjtötte a legérdekesebb karácsonyi rekordokat. Itt van pár tény, ami igazából tök értelmetlen rekord, de mindenképp egyedi. Tudod mekkora a legnagyobb karácsonyfa? Mi volt a legnagyobb ajándék? Vagy hány méteres volt a leghosszabb karácsonyi kívánságlista, amit a Télapónak írtak? Ha nem, akkor se keseredj el, mert most megtudod.

Őrült karácsonyi rekorderek
Az összes komolytalan ünnepi adat egy helyen.

Hallottunk már arról, hogy Daniel Radcliffe színházi szerepei során mutatkozott már anyaszült meztelenül, ami anno nagy botrányt is kavart a köztudatban. És most tessék, lehet örülni, mert azok a hírek járják hogy bizony Daniel, a Harry Potter legújabb részében nem csak hogy újra meztelenül lesz látható, de állítólag a rendezők egy szaftos szexjelenettel is megajándékoznak minket.

A Harry Potter legújabb része, mely a Halál ereklyéi címet viseli, 2010. novemberében fog bemutatásra kerülni. Az-az csak az első fele, mert a készítők két részt szánnak belőle, mivel semmi jelentős dolgot nem akarnak kihagyni a könyvből. David Yates rendező, a Telegraph nevű angol lapnak elmondta, hogy a kis Harry bizony felnőtt, és úgy érezték itt az ideje annak, hogy még inkább a való életet tükrözve, egy kis szerelmi szálat is beleszőjenek a filmbe. Részleteket még nem tudni, de annyi biztos hogy Harrynek tényleg lesz egy forró jelenete, ahol is sorozatbéli partnernőjével Emma Watsonnal fog ágyba bújni.

Yates rendező így nyilatkozott a magazinnak: ” Dan többször megjelent már a közönség előtt pucéran, múlt béli szerepeiben. Valóban több jelenet is lesz az új részben ahol vetkőzni fog, de azt még pontosan nem döntöttük el, hogy ezt hogyan fogjuk a nézők elé tárni. Lesz egy jelenet a King’s Cross állomáson, ahol Harry majdnem meghal, és Dumbledore így fogja őt maga előtt látni víziójában mintha meghalt volna. A puszta, csupasz lelke fog megelevenedni szemei előtt. Ebben a jelenetben pedig Harry valóban meztelen lesz. “

Yates még azt is elmondta, hogy lesz egy másik jelenet is a filmben, amit csupán ők csempésztek bele, hisz a könyv sem tartalmazza. Eszerint Harrynek és Hermionenak lesz egy közös táncjelenete, ami szintén kissé sejtetős, mélyen érintő lesz érzelmileg. Szerinte ez egy új érzelmi vonalat fog elindítani kettőjük között, ami majd újabb titkokat tár fel. Hm… Érdekes az biztos. Kíváncsian várjuk! De mi lesz így szegény Ronnal, aki szerepe szerint addigra már őrülten szerelmes lesz Hermioneba?! Talán neki is lesz pár szava Harryék bimbozó kis románcához. :-)

Azért őszintén: szex a Harry Potterben? Valahogy nem ez az első ami eszünkbe jut az opuszról.  Mindenesetre pár hónap múlva minden kiderül!

Gondoltam írok mán egy kis übergeek postot is végre (hogy ne csak a betegeskedésemről rinyáljak, amúgy jelentem jobban vagyok) annak kapcsán, hogy most már két napja szórakoztatom magam egy olyan játék multiplayerével, amelyet – amikor megemlítettem Péter barátomnak – csak annyit mondott, hogy “te beteg vagy” :) Világéletemben szerettem a hálózati játékot, bár manapság a gépem már sajnos bőven nem bír annyi kis háromszöget lekezelni, amennyire szükség volna (mert bizony a kép amit látsz, az az említett geometriai formákból van összerakva, persze agyoneffektezve, hogy ez ne tűnjön fel), így az utóbbi 6-7 év számomra egész egyszerűen kimaradt játékügyileg, és persze ez igaz a netes játékokra vonatkozó tapasztalataimra is. Azért a régebbi multis progikkal a mai napig szívesen játszok, bár általában sajna minél oldschoolabb egy game, annál kevesebben tolják hálóban, bár erre a lista első szereplője az ellenpélda. Következzen tehát egy felsorolás azokról a multis játékokról, amelyek a legnagyobb hatást tették rám (a sorrendnek ne tessék jelentőséget tulajdonítani):

1. ZDaemon (avagy Doom1-2): ezért kaptam meg a beteg jelzőt, pedig hatalmas feeling hálóban! Röpke 15 éve jelent meg az első Doom, amelynek XP-n futó, és korszerű netes klienst tartalmazó verzióját a mai napig is elég sokan tolják az arcunkba mászó pixelhalmok, és korszerűtlen pályák ellenére (ugyebár nem nagyon lehet – max trükközéssel – függőlegesen több síkban a pálya, szóval nem lehet pl. egy normális hidat tervezni a pályára a motor hiányosságai miatt). Konkrétan tegnap este 10-15 szerveren találtam játékosokat, ami szerintem bőven elég, pláne ha amúgy is lecövekelünk az egyiken, mert jó sokan vannak rajta. Amúgy a grafikán csiszoltak valamennyit (megmaradnak a golyónyomok, látványosabb rakéták, stb.), sőt végre lehet ugrani, úszni (bár én állandóan megfulladtam, fene tudja miért) és egérrel nézelődni, úgyhogy végre tolható ez a klasszikus is a WASD + rágcsáló kombinációval. Létezik több játékmód is (nekem a cooperative, azaz egymással a szörnyek ellen a kedvencem), sőt készült hozzá rengeteg spéci mappack, amelyeket – ha nincsenek meg a gépünkön – a beépített WAD-file kereső pillanatok alatt lehúz a netről, ha szükséges. Ha valaki kedvet kapott hozzá, az próbálja ki, engem JonC néven lehet megtalálni este 10-11 fele majdnem minden nap (amíg meg nem unom persze :)). WAD-okat, letöltőlinket itt találhattok hozzá. Ízelítő a hangulatából:

2. GTA 1: ez, és a következő néhányat mind a középiskolai számtechóráknak köszönhetően próbálhattam ki. Alapból a szívem csücske ez a játék, anno több évig(!) nem untam meg (most a Vice City-vel vagyok így, bár múlt héten felraktam, és csalódottan konstatáltam, hogy nem nagyon köt le), sőt még magyarítást is csináltam hozzá, amely több ezer sor lefordítását jelentette. Miután elkészültem vele persze nem publikáltam sehol, úgyhogy effektíve magamnak írtam, de sebaj, jó volt nyelvgyakorlásnak :) Visszatérve a multijára: hatalmas móka volt egymást gázolgatni tűzoltóautóval, meg hasonlók, ráadásul ez a játék is rendelkezett több móddal, így lehetőségünk volt részt venni egy flúgos futamban is, ami rendszeresen torkollott vérfürdőbe :) Videót sajnos nem találtam róla (legalábbis a multijáról), de innen letölthető az XP-kompatibilis verziója (meg a GTA2-é is), ha nosztalgiázni támad kedvetek.

3. Carmageddon: gyerekkorom meghatározó játéka (meg is látszik rajtam :) ) volt ez a kicsike, hasonlóan sokat toltuk vele, mint az előbb említett bűnözőszimulátorral. Ez talán még nagyobb botrányt kavart, több országban betiltották (a németeknél pl. csak zöld vérű zombikkal, és robotokkal engedték megjelenni), pedig csupa jóra nevelte az ifjúságot :) Egy szétspécizett verdával kellett különböző pályákon versenyezni, checkpointokon áthaladni, és közben lezúzni a többieket. Amiért kivívta a fél világ haragját az az a hm… meglehetősen furcsa vonása volt, hogy közben halomra gázolhattuk a járókelőket, teheneket, nagymamákat, nőket – férfiakat vegyesen, mindezt azért, hogy a könyörtelenül ketyegő óra ne érje el a nullát, mert akkor vesztettünk. Mondanom se kell, hogy a verseny gyakorlatilag mindig úgy ért véget, hogy legyaktuk a többieket, soha nem úgy, hogy elsőként értünk be a célba (asszem én soha nem nyertem úgy). Ez volt talán az első olyan játék, ahol nem kötött pályán haladtunk, hanem mehettünk amerre a kedvünk tartotta, így már a pálya felfedezése is külön élmény volt. Multiban is hasonlóan beteg volt az egész: volt fogócska (amikor a kékes színekben játszó társunkat kellett megérinteni az autónkkal, és megtartani az üldözött szerepét x ideig), szumózás (ki kellett lökni a többieket egy körből) meg hasonló vidámságok, szóval jó időre lekötötte az embert a vele való ökörködés. Itt található egy elvileg XP-n is működő verziója, még nem volt lehetőségem kipróbálni. Hálózati játékos videót ehhez se találtam, de íme a single mód diszkrét bája:

4. Counter Strike 1.6: örök kedvenc, amit szerencsére még most is rengetegen tolnak a kicsit avítt grafika ellenére (12 éves a szentem). Különösebben nem akarok belemenni a játék elemzésébe (már csak azért sem, mert már írtam róla), elég annyit, hogy terrorelhárítók és terroristák küzdelméről szól, amelyben nagy szerepet kapnak a valósághű fegyverek, és a taktika. Mostanában kicsit hanyagolom (pláne, hogy akad a gépemen, ha sokan vagyunk egy pályán, kész röhej), de fél évente rámjön a csézhetnék, és olyankor pár hétig minden szabadidőmben tolom, mint süket a csengőt. Erről azért találtam videót, a srác nem kicsit nyomja durván (már ha nem csal persze):

5. Slicks: kicsit kilóg a sorból (hm… ha jobban belegondolok nagyon kilóg a sorból), mivel ez nem neten játszható, ráadásul alapból nem is PC-s játék, de mégis idekívánkozik, mivel megboldogult kollégista koromban sokat toltuk a szomszéd szoba egyik lakójával az én gépemen emulátor segítségével. Ez egy C64-es játék, amelyet ketten is lehetett nyüstölni (ezért sorolom a multis játékok közé), amelyben egy kis pár pixelből álló versenyautót kellett végignavigálni a pályákon. Ketten játszva – amolyan Micro Machines módon – az kapott egy pontot, aki a másikat annyira lehagyta, hogy az elhagyta a képernyőt, és aki begyűjtött x pontot az nyert. Nagy élmény volt egy billentyűzeten osztozva tolni közben folyamatosan oltani a másikat :) Persze videó nincs róla, de ingyen letölthető az emulátorral működő verziója innen.

6. Half Life 1: ezt anno szintén sokat toltuk kollégiumban (az is megérne egy misét, hogy hogyan engedték meg nekünk, hogy két gép is legyen a szobánkban, amikor a házirend szerint max egy kismagnó lehetett volna :D), hatalmas feelingje volt neki. Volt olyan pálya, ami egy atombunkerből, és egy városszerűségből állt, és ha valaki a bunkerban megnyomta a Big Red Button-t, akkor megindult egy visszaszámlálás, az óvóhely ablakai/ajtajai szépen elkezdtek lecsukódni, és aki kint rekedt annak harangoztak amikor a nullát elérve kint szépen felrobbant minden :) Aztán hatalmas feeling volt az irányítható rakéta, amivel be lehetett kanyarodni a sarkokon, meg a kis húsevő bogarak, akiket a létráról magad alá engedve okozhattál néhány kellemetlen percet az alattad tartózkodóknak :D Videó is van:

7. Starcraft: a játék, amiben egy kezemen meg tudom számolni hányszor nyertem hálóban, mégis mindig meggyőznek, hogy újrapróbáljam. Zseniális, ötletes, taktikára nevelő, hangulatos, vicces, és… idegesítő :) Főleg akkor az, amikor a jól kiépített védelmed egyetlen gyenge pontját találja meg az ellenfeled, és végig kell nézned a bázisod pusztulását. Amúgy ez az egyetlen stratégia, amelyet szólóban is egész sokáig elvittem (sőt a Terranokkal, meg a Zergekkel talán ki is akasztottam, persze nem a kiegészítőben, hanem az alapjátékban), mert annyira jó volt a játékmenete, a hangulata, és a sztorija. Sajnos nem vagyok egy nagy stratéga (előbb osztok le egy halom fejest valami FPS-ben egy pillanat alatt, minthogy akár medium-on is megverjek egy ellenfelet egy stratégiában), és ez multiban is jelentkezett: például bosszantó volt látni, hogy az én technológiámmal támadnak a Protossok, mivel elrabolták, és saját oldalukra állították az egyik felügyelet nélkül hagyott építőmunkásomat. Ez persze csak egy a sok piszkos trükk közül, amelyekkel borsot törhetünk az ellenfeleink orra alá (aki már kereste a kis piros pöttyöt egy “Nuclear launch detected” elhangzása után, az tudja hogy miről beszélek), talán pont ezért is töretlen a játék sikere 98-as megjelenése óta. Egy rövid videó egy multipartyból:

8. Quake1-2-3: ezek közül mindegyik külön-külön mérföldkő volt a maga módján (a kettő talán csak mérföldkavics), mindegyik iszonyat jó többjátékos móddal volt megáldva. A közös hent örömét leginkább a harmadik résznek köszönhetően érezhettük, mivel ez a rész már durván multira volt tervezve (nem volt normális single módja se), és a pályái is kifejezetten arra készültek, hogy emberek öljék rajtuk egymást. Rengeteg pénzt otthagytunk anno az ajkai netcaféban csak azért, hogy ezzel (meg a csével) toljuk, és robbantgassuk egymást cafatokra BFG-vel, meg raksivetővel, ráadásul a hangulattal se volt probléma (a választható karaktereknek, és a művészien megalkotott alappályáknak köszönhetően). Az első rész multija főleg korszakalkotó mivolta miatt került ide: itt lőhettünk először valódi 3D-ben valóban 3D-s ellenfelekre. A kettőt azért csaptam ide, mert azzal is sokat toltuk kóterban, bár volt olyan (állítólag), hogy – miután tizedszerre kapott le Bobó a railgunnal – otthagytam csapot-papot, és kimentem cigizni… Amúgy ebben is volt egy vicces map: hasonló módon lehetett megszivatni a jónépet, mint a Half Life-ban: volt egy terem, amelybe egy ablakon keresztül beláttunk. Ebben a teremben volt a pálya legbikább fegyvere (talán egy rakétavető, erre már nem emlékszem), ámde ha az ablak túloldalán megnyomtad a gombot, akkor az egész helyiséget elárasztotta a forró láva :) Mondanom se kell micsoda sikerélmény volt mindig így megölni valakit :)

Hirtelenjében ezek ugrottak be, mint örök emlékek. A maiak közül is van jópár, amik miatt fáj a szívem, hogy nem bírja a gépem futtatni őket, pedig kipróbálnám őket neten: GTA4, Half Life2 (pedig a single része megy, nem is értem), TeamFortress2, Call of Duty 4-5, stb… Ha majd egyszer végre megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy normális gépet akkor természetesen pótolom ezeket is, de addig marad a retro, meg a Doomozás…

Idén is megválasztotta a nemzetközi szakmai zsűri az év autóját, a Volkswagen Polo képében. Második helyen a Toyota IQ végzett, míg a bronzérem az új Oper Astrát illette.

A dobogón érdekes változás, hogy az első két helyet is alsó kategóriás gépjármű foglalja el, ellenben tavaly, az Opel prémium kategóriába szánt Insigniája nyert, a Ford Fiesta, és a Volkswagen Golf előtt.

Az új Polo győzelmét teljesen értem, hiszen letisztult, elegáns, enyhén agresszív, ám mégis gazdaságos, praktikus, biztonságos. De a Toyota IQ, dobogón? Talán hölgyek megtudnának győzni kommentárban… Feltéve, ha van köztük olyan, aki hajlandó billentyűzetet ragadni ennek a kis… „valaminek” a védelmében.
Értem én, hogy „aranyos” külső, gazdaságos városi autó, ami mondjuk kivételesen autópályán, nagy sebességnél is jól vezethető, de egy világviszonylatban mérvadó autós díj ezüstérme? Egy drága, praktikátlan, esztétikailag erősen kifogásolható, torz gokartnak? Míg 2006-ben a Volkswagen Passat, vagy 2007-ben az Oper Corsa büszkélkedhetett a dobogó második fokával. Bár, a 2000-es év ezüstérmeséhez, a Fiat Multiplához képest, mindenképpen haladás a Toyota IQ második helye.
S, hogy a cikkíró melyik gépcsoda második helyével lenne elégedett, így a 2010-es évet tekintve? Valószínűleg én is egy kis gokartra szavaznék, amivel elugorhatok bevásárolni. Gyorsan. Hatékonyan. Élvezetesen. ;-)

Emlékszünk még gyerekkorunkból a torpedóra? Egész biztosan. Nos, ha van pár percünk, amit el szeretnénk ütni egy kis nosztalgikus játékkal, akkor ne is keressünk tovább, itt a Battleships General Quarters II. Irányítás egérrel, hajók forgatása balra, jobbra nyilakkal.