Rihannáról megvan a véleményem. A karrierje kezdetén egy fiatal divatos csajszi volt, aki slágerzenét gyártott. Az első klipjeiben még jól is nézett ki. Aztán ahogy telt az idő lehetett látni rajta, hogy az egykor aranyos lányból egy producerek és stylistok által rángatott nő lett, aki klipről klipre más frizurával jelent meg, ami rendszerint borzalmas volt. A rajongók hűen utánozták kedvencüket, csak a probléma ott volt, hogy míg Rihanna Los Angelesben levágott hajjal szerepelt egy klipben, majd a következőben már fenékig érő haja volt, addig az érte rajongó lányok mondjuk Kazincbarcikán “úgy maradtak” az első klip után; a fodrászt még csak ki tudták fizetni, de hajhosszabbításra már nem tellett.

Most itt van az újabb őrület (legalábbis nekem új), a barbadosi énekesnő melltapasszal rögzített testszínű csőtopban és mikiegér hatású kevlarsisakkal borzolja  kedélyeket. A zenéről már nem is beszélek, itt már régen nem az a fontos…

(Az énekesnő új videója, a Rude Boy február 11-én debütál.)

Nem, most nem hazánk hátrányos politikai lépéseiről lesz szó, hanem a kilencvenes évek oly népszerű rágógumi-pop formációiról. Aki velem együtt volt gyerek, az nagyjából képben lehet miről van szó, de az igazi szakértők a ma körülbelül 26-27 éves emberek. Akkor indult a Soho Party, a Fresh vagy épp a ShyGys. Buzis mi?

Onnan jutott ez eszembe, hogy épp vacsora közben hallgattam a rádiót és valami förmedvény ütötte meg kifinomult punkzenéhez szokott fülemet. Így hangzott: “Hihetetlen, de ő az én párom! Fújja a szél csodálatos haját, rámmosolyog, de meghallom a szavát! Beszél, de hogy minek, azt ő sem tudja, a hülyeségét megállás nélkül fújja! … Bevallom, dilis a lány, dilis a lány! Mégis őt akarom! Bevallom, dilis a lány, dilis a lány! Soha meg nem unom!” Utánanéztem a jutubon, ki csinálta ezt a szart. Soho Party… Már azt hittem a Kozsó. Mondjuk az is igaz, hogy talán senki nem cseszte szét a tiniagyakat, na meg a magyar popzenét, mint ő.

Hogy honnan indult? Ez nem is kérdés, ha ismerjük a magyar pénzcsinálási szokásokat. Végy valamit ami külföldön aranybánya és csináld meg itthon kicsibe. Mi lett belőle? Olyan “klasszikusok”, mint a V.I.P., a Picasso Branch, a Baby Sisters vagy épp a fent felsorolt szarok. Az asszisztencia végül is megvolt hozzá, a hirtelen ránk szakadt szabadság, a már amúgy is egekig szökő Amerika mánia hozta létre ezeket a pénzsóvár producereket, az 1992-ben létrejövő Bravo magazin pedig tökéletes gazdatest volt e vírushoz méltán hasonlítható együtteseknek. Később létrejött még több német mintájú magazin, látva, hogy itt biznic van. A Popcorn a kéthetente megjelenő Bravo ellenfele volt, de havi periódusban, kicsit jobb minőségű papírra nyomtatva, a Bravo Girl! pedig a Bravo lányoknak készült változata volt, ahol különös figyelmet kapott a Havibaj rovat. Nem ez volt a neve, de bennem már csak így maradt meg. Hasonló mélyenszántó gondolatok voltak benne, mint például: 11 éves lány vagyok, megfogtam egy fiú kezét a kézműves táborban. Lehetek terhes?

Na de a legnagyobb, hogy ezek a magazinok úgy adtak el a “bennfentes” információkat az ámerikás popzenészekről, mintha napi csevegőviszonyban lennének velük. A magyarokkal persze olyan kapcsolatban voltak, de hát mit lehet elmondani a Fresh tátikaszakkörről? A hirtelen nagyvilági tinédzserré váló 13-14 éves lányok meg látván a megkreált fiúcsapatokat rögtön maguk alá is vizeltek, majd két napra bezárkóztak 8 négyzetméteres, agyig kiposzterezett szobájukba, hogy bömbölve sájgájszot hallgassanak. Ilyen ez a fiatalság.

Talán az utóbbi évek legizgalmasabb kalandfilmje – legalábbis számomra – a Nemzet Aranya, illetve annak folytatása volt. Ehhez a sikerhez hozzájárult a film zseniális zenéje, amit a már több kasszasiker muzsikáját jegyző Trevor Rabin komponált. A jelenetek aláfestéseként szolgáló – s azok címét kapott – számok alapvetően meghatározzák a film hangulatát. A lemezt végighallgatva valóban végigkövethetjük a sztorit, a sarkkörön felfedezett, jégbe fagyott hajótól, egészen a mesés kincs megtalálásáig. A második epizódban is ezeket a zenéket használták a készítők, így külön lemezt már nem adtak ki a filmhez. A számok instrumentális, kamarazenekarral előadott dalok, melyek néhol már-már rock-os beütést kapnak, viszont néhol klasszikus zenei elemeket használnak.

Biztosan sokak számára ismeretlenül hat a Hot Action Cop zenekar neve. Viszont majdnem biztos, hogy találkoztatok már egyik szerzeményükkel ilyen, vagy olyan formában. A srácok 2003-ban kiadtak egy hatalmas korongot, ám azóta nem nagyon hallani róluk.

Ennek ellenére az 1999-ben alakult banda a mai napig aktív, s szerencsére mostanában nem tétlenkednek, tavaly kiadták 2009 című EP-jüket, melyen hat új szám hallható, s ez egyben talán ígéret egy második nagylemezre a közeljövőben. Fever for the Flava című számuk annak idején hatalmas siker volt, szerepelt a Need for Speed sorozat Hot Pursuit II című részének soundtrack-jében, aminek különlegessége, hogy ennél a résznél voltak először ismert slágerek a játék háttérzenéi. Mindemellett sok filmben is felcsendültek a szám dallamai, de számunkra az érdekesség, hogy Árpa Attila szerintem kiváló Argo című filmjének a főcímzenéje is ennek a számnak a koppintása volt, melyet a Back II Black-es Bebe és Nagy Feró adott elő közösen Kincset keressél! címmel.

Az album erősen indít, kőkemény nu-metal, rap-metal stílusú számokkal, melyek a közepe felé átúsznak funky-s beütésű balladákba. Egyébként a funky végigkíséri a lemez összes számát, még a keményebb hangvételű számoknál is hallható egy-két riff, mely erre a stílusra jellemző. Az énekes hangja durva, képes gitározás közben rappelni és akár fejhangú visítást is ki tud csikarni torkából, ami miatt elég színes a stílusuk. A bal oldalon található klipjüket érdemes megnézni, kicsit túlfűtöttre sikeredett, ami egyébként jellemző az album dalainak szövegvilágára is.

Nemzetünk talán egyik legértékesebb hagyatékai a különleges hangzású népdalok, amik sajnos teljesen eltűntek a könnyűzenéből mára, köszönhetően az amerikanizálódásnak. Vannak azonban páran, akik nem hagyják veszni ezeket az értékeket és a mai kor zenei stílusához igazították a tradicionális dallamokat.

Korábban a Nox formáció készített egészen fülbemászó popslágereket a nép dallamok mintájára, jelenleg pedig a Holdviola zenekar számít a kereskedelmi rádiók kedvencének. Bánat utca című dalukat igen sűrűn hallhatjuk rádióhallgatás közben.

Egy-két évvel ezelőtt az Ezüst Patak nevű zenekarnak sikerült ismertté válnia rockzenével vegyített folk stílusával. Első videóklipjükben, amit a Szabad élet című számukhoz készítettek, remekül ötvözték a népzenét az urbánus kultúrával, így láthatunk népdalra utcatáncoló fiatalokat buggyos nadrágban.

Nem szabad elfeledkeznünk a téma kapcsán a Fankadeli és Szabó Balázs alkotta Suhancos formációról, ami már a második lemezt élte meg idén. Balázs virtuóz hangszerjátékával, ami jórészt az összes nép hangszerre kiterjed és Fankadeli Feri rímeivelegyedi módon ötvözték a hiphopot a folkkal.

Az új albumuk  alapján (főleg ha a címét, és a címadó dalukat vesszük) akkor legalábbis ez a helyzet. Bizony, 2009-ben még létezik olyan zenekar, akik idestova 20 éve ezt hirdetik, és még most, a punkhullám lecsengése után jópár évvel is adnak ki albumot olyan címmel, hogy Riariaanarchia. Ez már csak azért is komikus, mert meglett 30-40 éves emberekről van szó, akik már igazán kinőhettek volna az ilyen ideológiákból, de nem az én dolgom ezt megítélni. Ők gyerekkorom nagy kedvencei, a HétköznaPICSAlódások, akik hosszas hallgatás után nemrég rukkoltak ki ezzel az elmés című lemezükkel. Pozitív, és hatalmas pirospontot érdemlő megoldás, hogy ingyen letölthetővé tették weboldalukon a teljes albumot (ezzel beállva az ingyenes zenék sorába, amik a telefonomon figyelnek, legalizálódok), de ha valakit fűt a vágy, hogy a kollekciójában tudhassa a lemezt fizikai valójában is, az megveheti 2000 HUF-ért.

Bár ez a PICSA már nem az a PICSA, akik akkor voltak, amikor süldőpankként levonatoztunk Tamás barátommal a tízéves koncert kedvéért még Pécsre is (aztán utána itthon a Klastromban lehetett menőzni, amikor megszólalt a zenegépben a koncertfelvétel, hogy mi ott voltunk :)), bár az is lehet, hogy én nőttem fel közben kicsit. Esetleg ők öregedtek meg. Fene tudja, mindenesetre ez már nem a Csegevárás – Bordélyházas punk, ami 10-12 éve volt.

Ennek ellenére vannak a lemeznek jó pillanatai is, Feri némelyik darabhoz igazán frappáns, és elgondolkoztató dalszöveget rittyentett. Mindig is ez volt a zenekar fő erőssége: a mondanivaló, és a markáns véleménynyilvánítás vitte el a hátán a gyakorta sivár, és technikailag nem elég kiforrott zenei alapot. Bízván ebben, és a régi szép idők emlékére szedtem le a 16(!) számot az oldalukról, és szerencsére nem kellett csalódnom. A zenei alap a jól megszokott, ne számítsunk semmi kiemelkedőre, viszont a szövegekre érdemes odafigyelni, bár a Dollár, Hatalom, Pornó zseniális sorait összességében nem közelítik meg.

A kezdőtétel (a címadó dal, még egyszer nem írom le ezt a bugyuta szóvicc-szerűséget) tipikusan semmitmondó punkhimnusz szeretne lenni, de nem lesz az, azt borítékolom (és nem csak azért, mert már kihalt a zenekar alól a törzsközönség). Koncentráljunk inkább a kiemelkedő pillanatokra: ilyen például a rohadt idegesítő zenei alapokkal megtámogatott, ámde kifejezetten botrányos szövegű ( “ez ám a csikló, kiköpött Lendvai Ildikó”) Rocco Siffredi, a Tomcatékkal egyetértő Szabad Tibet (amelyben ők is elítélik a kínaiak Tibet ellen irányuló aggresszióját (“szarunk az olimpiádra, hol van a Dalai Láma?”)), a Zenés diktatúra (“Szálasi és Horthy, Rákosi és Kádár a múlt ködébe vesznek, mi meg itt maradtunk árván, se kormányzónk se bölcs vezérünk, nincs felettünk senki, pedig milyen jó volt vezényszóra vágóhídra menni”), de a személyes kedvencem a lemezről az utolsó track, amely a Még élek címet viseli, és keserédes életöröm itatja át a szövegét. A legjobb ez a versszak belőle, amelyben Viliről, a zenekar 2006-ban autóbalesetben elhunyt tagjáról szól:

Volt egyszer egy barátom
Ez a kibaszott zene őt is a sírba vitte
Ő a sásdi gonosz Sid
A szerencsétlen végig csak ezt hitte
Szívott, piált, száguldozott
de egy éjjel felrobbant vele a járgány
Mit számít, hogy megsirattam?
Azt képzeltem halhatatlan
Végül mégis fölé került a márvány

Hja, az is adhat életörömöt, hogy az ember azért boldog, mert ő még él a haverjaival ellentétben…

Összegezve: az album jó lett, bár – szerintem – elmarad a régi Globalhéval bezárólagosan véget ért szériát alkotó lemezek színvonalától. Főleg a zenei alappal nem vagyok kibékülve: túl egysíkúra sikerült a fúvósok és a zongora szerepeltetése ellenére is. Mindezek ellenére őspicsásoknak, és gyakorló punkoknak (most komolyan: vannak még ilyenek?) kötelező darab, de a mainstream rockzenén (Muse, Tokio Hotel, Disturbed, ilyesmik) nevelkedettek kerüljék el nagy ívben!

Sziasztok!

Alapvetően illene – mint új szerkesztő – valami igazán primőr, csak erre az oldalra írt posttal bemutatkoznom (nem egy átemelttel), de ezzel akadnak apróbb gondjaim, például:

1. kezd hatalmába keríteni az influenza,  szóval egy lájtos Ctrl+C – Ctrl+V-nél többre egész egyszerűen nem vagyok képes

2. ez a zenekar megérdemli a megkülönböztetett figyelmet, így szeretném, ha ti is hallanátok róluk

3. (ez a pont összefügg az elsővel) alig várom, hogy láthassam az írásomat itt, a Teháton, és erre a legegyszerűbb módszer az, ha kopipésztelek nektek egy kis okosságot. Remélem nem haragszotok ezért, ígérem ha kicsit összeszedem magam fogok produkálni is valamit! Ennyi bevezető után következzen a lényeg:

mai kiszemeltem a velencei gyökerekkel rendelkező Kipu zenekar, akik saját bevallásuk szerint tingli-tangli minimálrockot, (hangzatosabban kifejezve underground funky-punk-popot) nyomnak immáron bő három éve. Ami fontos, és joggal büszkék rá a srácok, hogy 2008 nyarán megnyerték a Fishing on Orfű Feszt tehetségkutatóját, amelynek eredményeként Lovasi András (a Kispál és a Borz énekese) felkarolta őket egy demo rögzítésének erejéig, sőt 2009-ben a Le petit fes nevű gyöngyösi megmérettetésen is sikerrel orozták el az első helyet.

Zeneileg viszonylag könnyen behatárolhatóak: lightos alterrakendroll, amely engem leginkább a korai Kispál-lemezekre emlékeztetett, de természetesen sajátos hangulattal, és szövegvilággal egyedivé varázsolva. Konkrétan olyan az egész, mintha aláfestő zene lenne a jelenethez, amikor az első igazán tavaszi napon kilépsz az utcára, vakít a fény, és lágy langyos szellő kevereg körülötted. Megnyugtató igazi pengetős aligtorzított dallamcentrikus rockzene, abból is a lötyögősebb fajta, néha-néha jelentkező kicsit pattogósabb-zúzósabb betétekkel. Szövegileg hozza az “elvárt” standardot: elszállt, nem túl materiális, inkább a látomásos költészet kategóriába sorolható sorok követik egymást. Jó példa erre a ‘Háffárrúú’ című számuk első versszaka:

Apró férgek a szívben fényes égkövek gyanánt
Mással miért büszkélkedni erre mindenki felfigyel
Csinálj úgy, hogy nem tudsz róla, ezzel elmegy néhány óra
Így legalább boldog leszel
Aztán indulásra készen én most már csak arra kérem
Keressünk egy jó irányt, keressünk egy jobb irányt

Mindenképpen érdekes színfoltjai a rádióbarát underground (tudom, paradoxon) színtérnek, akikre érdemes odafigyelni, fogunk még hallani róluk!

Ízelítőnek íme három számuk, tessék kattintani:

Kipu – Háffárrúú

Kipu – Masztiff

Kipu – Részegen

(mindegyik  letöltése egyben)

Itt pedig megtekinthető egy koncertfelvétel a srácokról, ahogy a Részegen című számot csapatják:

A zenekar hivatalos oldala itt van, míg a myspace-est itt találjátok!

Paloma Faith nevével én először egy pár napja találkoztam, amikor is Sztiv a Samsung Corby reklámzenéje kapcsán megemlítette. A reklámban hallható dal engem nagyon megfogott, kíváncsi lettem erre a vörös hajú, nem minden mindennapi hanggal rendelkező énekesnőre, így gyorsan be is szereztem első nagylemezét a Do You Want the Truth or Something Beautiful?t.

Az énekesnő neve nem újkeletű a londoni undergrund művészi életben, hiszen szerepelt már különböző filmekben, dolgozott bűvészsegédként, valamint asszisztált különböző burleszk showknál is. Végül az éneklésnél kötött ki, és adta ki első önálló nagylemezét Do You Want the Truth or Something Beautiful? címmel.

Tekinthetjük, ezt egy költői kérdésnek, ami valljuk be igen csak hat a női hallgatóságra. A cím után biztos nagyon sokan kíváncsiak lehetnek arra, hogy mit is tartalmaz ez a korong. A kezdés igen erős: a Stone Cold Sober c. dalból kislemez is született melynek megjelenését 4 hónappal korábbra kellett hozni, mert Angliában a rádiók annyira hamar kezdték el játszani, hogy a nép egyenesen követelte a megjelenést. Ez a bemutatkozó szám, ha úgy tetszik átfogó képet ad Paloma stílusából. Kicsit jazz, kicsit, soul és némely dallamok kicsit bluesosra is sikeredtek. Bár az énekesnő származása félig spanyol és félig angol én kifejezetten valami francia füstös lebúj hangulatot is vélek benne felfedezni.

Vegyesek a számok, néhol legszívesebben táncra perdülne az ember, néhol pedig magába roskadva elmélkedne az élet értelméről. Az album címadó dala is picit elmélkedős: lélekről, az érzelmekről szól, azonban az énekesnő nem elégszik meg a klisékkel; hasonlatai, költői kifejezései mélyebbre visznek, külön kis univerzum a legtöbb sora.

Az álomvilágból az Upside down hoz vissza minket. Kicsit bohókás hangulata, a régi gramofon recsegése pedig tökéletes ’40-es évek hangulatot teremt. A New York című szám egy kis kalandozásra invitál minket, melyhez klip is készült. Izgalmas, színes képi világa mára Paloma Faith védjegyévé vált.

Az album utolsó három száma nekem nem igazán jött be (Stargazer, My Legs Are Weak, Play On), mintha le is ült volna picit a hangulat, számomra nem hozott semmi eredetit, érdekeset, sőt talán meg is tudnék nevezni nem is egy olyan énekest, akikhez hasonlítani tudnám.

Erős kezdés, majd gyenge befejezés. Összességében nem beszélhetünk egy rossz albumról, azt pedig szinte biztosra veszem, hogy Paloma Faith nem fog egyhamar elveszni a süllyesztőben.

Nem lehet még két ekkora elvetemült metál fant találni a földön, mint Jack Black és Kyle Gass. Lemezeiken mesterien ötvözik a rockopera szerű elemeket a metállal és a klasszikus gitár hangjával. Koncertjeiken a külsőségek fontos szerepet játszanak, melyet legjobban Jack Black testesít meg. Az arcán és mozdulatain látható színpadias átélés, valamint  az énekhangjával megtestesített figurák kiváló aláfestést nyújtanak Kyle Gass professzionális gitárjátékához. Színészi képességeiket is láthattuk már; Jack Black önálló filmes karrierjén túl szerepeltek már együtt is több filmben. A Rocksuli című Jack Black filmben Gass csupán egy apróbb szerepet kapott, mint tanár, de a Tenacious D – The Pick of Destiny című filmben ők voltak a főszereplők és saját magukat játszották egy kitalált történetben. Zsenialitásuk látszik az alábbi videóban is: Tenacius D – Tribute

Már itt a Teháton többször írtam a PASO zenekarról, nem véletlen, hiszen az elmúlt nyári fesztiválos szezonban nagyon a szívemhez nőttek. Egy nagyon jó bandáról van szó, igazán hangulatos, családias mindig az a miliő, ami a koncertjeiket jellemzi.

A banda elég sok tagból áll, ezek között vannak természetesen állandó, és vendégszereplők is. Mint ahogy a megszokott, jó ska zenéhez illik trombitás, bőgős, hegedűs és még sorolhatnám. Többek között Harcsa Veronika, Kiss Erzsi egészíti ki ezt a nagy fiúcsapatot.

Biztos sokak gondolkoztak már el azon, hogy a kedvenc együtteseik vajon hogyan is viselkedhetnek a színpadon kívül, hátul a backstage-ben, a turnébuszban ülve vagy épp csak lazítás közben. Általában ezekből a rajongók nem sokat láthatnak, de a PASO idén májusban egy koncert/turné DVD-n belül enged bepillantást a zenekar mindennapjaiba. A DVD tartalmazza: a 2008-as koncertszezon harmadát, Sziget nagyszínpados fellépést, külföldi koncertekből való szemezgetést, PECSA koncert felvételeit, valamint a Babylon focus klip werk-filmjét. A srácok inkább az átkötő jelentekre mentek rá, hiszen elég sok privát, kézi kamerával rögzített életkép kerül lencsevégre. Sok olyan részletre is fény derül, amit esetleg a közönség soraiból a koncertek hevében nem, vagy alig lehet csak észrevenni.

A PASO nem lazsál, készítik az új nagylemezüket melynek hangulatáról, dallamvilágáról az énekes, KRSA árult el néhány dolgot: „Nem elsődleges célunk a rajongók meglepése, az kerül a lemezre, ami természetesen jön a zenekarból, nincs ilyesfajta irányítottság a dalok írásakor. Ettől függetlenül egy autentikus ska rajongót biztos meglepne a felvételek egy része, hiszen elég sok más zenei hatás is hallható rajtuk. Némelyiket, például a roots reggae-t, a rub-a-dub-ot, a jazz-t, vagy a funkot biztosan természetesebbnek értékeli, hiszen sok egyéb zenekar is operál ilyen fúziókkal, viszont akad pár jóval bizarrabb házasítás is. Ilyen a ska, vagy a dancehall párosítása régiónk zenéjével. Ebből talán már az olvasók is ismernek egy-két dalt. Ilyen például a magyar konyha dicséretét megéneklő Hungarian Dish, vagy az előző lemezről a Tenkes Kapitánya.”

Végül pedig itt egy kis ízelítő a már említett DVD tartalmából.